Politika

Orbán és a nagytőke Európája

Ahogy arra már jó néhányan rámutattunk az évek során, Orbán és a NER sikerének egyik kulcseleme az állandó honvédő harc kurucoskodó illúziójának fenntartása, ami imponál az “Európához” való felzárkózás ígéretében csalódott magyarok jelentős részének. Ugyanis arra sokan rájöttek, hogy “Európa” nem egészen az, mint aminek egykor gondolták. A rabszolgatörvény nyomán váratlanul kialakuló lázadás azonban éppen most töri össze, illetve leplezi le a színjátékot, ez pedig fájdalmas felismeréseket tartogat az Orbán-hívők számára, és az Európa-hívők számára is:

hiába a “Brüsszellel” szembeni látványos politikai keménykedés, a lényeget jelentő, többek között a munka világát meghatározó gazdasági ügyekben szó sincs szabadságharcról, vagy az ország népének védelmezéséről, sőt! Valójában együttműködés van az EU-t is meghatározó nagytőke és az Orbán-rezsim között.

Persze, hiszen az Orbán-féle berendezkedés továbbra is a globális vállalati kapitalizmus rendszerébe ágyazódik. Ilyen tekintetben nem történt változás, “fülkeforradalom” ide, vagy oda.

A kétezres évek második felének, a rendszerváltozás és a neoliberális gazdaságpolitika kudarcát nyilvánvalóvá tevő válságai után Orbán Viktor és kormánya, a kétharmados felhatalmazás birtokában, még mielőtt belekezdett volna saját hatalmának bebetonozásába, először “gazdasági szabadságharcot” hirdetett. Megvan még az “unortodox gazdaságpolitika”? A globális pénzügyi válságot okozó bankok és a multik megsarcolása különadók formájában, a gyűlölt megszorításokat jelképező IMF kipaterolása, majd a ’14-es választások előtt a rezsicsökkentés és hasonlók. Bár a neoliberális gondolkodásmódtól minden válság és összeomlás ellenére is megbszabadulni képtelen megmondóemberek egyből Rákosit kiáltottak, de azért lehetett látni, hogy nem antikapitalista fordulat történt, hanem inkább parasztvakítás folyik. Részben azért, mert

2006-2009 táján saját bevallása szerint maga Orbán is félt a népharagtól, na meg így meg lehetett alapozni a haveri nemzeti kapitalizmust. Persze akkor még Simicska volt a pénztáros, nem a Lőrinc…

Mire elkezdődött a véget nem érő műsor “védjük meg ezt, meg azt Brüsszeltől” jeligére, és elindult a Békemenet a “Nem leszünk gyarmat!” molinó megett, már bevezették a néhai “ősellenség” SZDSZ (és persze a jómódúak) leghőbb álmát, az egykulcsos adót, különösebb visszhang nélkül újraírták a munka törvénykönyvét, kiherélték a szakszervezeteket, az össznépi cigányellenességre alapozva leépítették a szociális ellátórendszert, és a “Senkit sem hagyunk az út szélén” kormánya bár kínosan ügyelt rá, hogy kerülje a jó öreg, könnyen fölismerhető megszorításokat, végül mégis a legszegényebbek népes táborával fizette meg “a nemzet” (értsd: a jómódúak, különösen, ha fideszesek) gyarapodásának árát, ahogy bármely büszke neoliberális/neokonzervatív vadkapitalista megszorító tenné.

Ha ez önmagában nem lett volna jelzésértékű, Ángyán József kiábrándulván, és megelégelvén az látszatokat, kiborította a bilit: hiába a szép frázisok és a pankráció, a háttérben ugyanúgy az oligarchák és a tőke logikája diktálnak. Bár mindenki tudta, hogy mi a helyzet, akinek volt némi józan paraszti esze, egészen eddig a pontig a mainstream média még a magyar oligarchák létének kérdését is az összeesküvés-elméletek gettójába száműzte…

És ha már itt tartunk, a legtöbben még mindig azt hiszik, hogy ez valami magyar, vagy legfeljebb keleti anomália/bunkóság/átok, mert nem veszik észre a rendszer lényegét:

“A haverok kapitalizmusa, bár minden korábbinál erősebb, továbbra is csak egy része a teljes kapitalista rendszernek.”

Az orbáni állam valóban felrúgta a korábbi szabadpiaci konszenzust, beavatakozik a gazdaságba, hogy felpörgesse a nemzeti és nemzetközi tőke felhalmozását. A növekvő önkényre és a parasztvakításra pedig azért van szüksége, hogy mindezt keresztül tudja verni a társadalom ellenérdekelt alsó 90%-án, bebetonozva a nemzeti tőke félfeudális és a nemzetközi tőke párhuzamos, összeszerelő-üzem modelljét.

“Orbán Viktor 2010 utáni rendszere tehát a 2010 előtti függő fejlődésre adott reakció, a nemzeti tőke felzárkóztatása a nemzetközi tőke mellé. A rendszer legfőbb célja a hatalmi tömb mindhárom alkotóelemének anyagi gyarapodása:

1) Gyarapszik a politikai osztály, s vele együtt a nemzet gázszerelője, Orbán kollégiumi szobatársai és családtagjai;

2) gyarapodnak a rendszerhez alkalmazkodó nemzeti vállalkozók, amiben Kóka János vagy a kamionos Wáberer ugyanúgy benne van, mint Csányi Sándor;

3) végül gyarapszik a német nagytőke, és általában a nemzetközi tőke, kivéve azt a néhány, jellemzően nem-technológiai szektort (pl. dohánykereskedelem, energetika), ahol a nemzeti tőke előnyben részesíthető a nemzetközi tőke kárára.

A felpörgetett tőkefelhalmozásból fakadó társadalmi feszültségeket, melyek a munkásosztályban illetve a társadalom peremén élők körében jelentkeznek, a rendszer politikai elnyomással (választójogi rendszer átalakítása, parlamentarizmus kiüresítése, a média uralása, az ügyészségek és a bíróságok gyarmatosítása stb.) kezeli.” (Forrás)

Ha ez annyira ellenére volna “Brüsszelnek”, már rég térdre kényszerítették volna, ahogy pl. a görög kormánnyal tették 2015-ben. A nagy büdös helyzet, amit sokan szeretnek összeesküvés-elméletezéssel, meg gyíkemberezéssel szőnyeg alá söpörni, (főleg azért, mert kapitalizmuskritikát itthon sokáig szinte csak a szélsőjobb mert megfogalmazni – persze a maga zsidózós módján), hogy az EU csúcsszerveinek, különösen az Európai Bizottságnak (vagyis az EU kvázi kormányának) a munkáját is a nagytőke logikája, ill. a nagyvállalatok érdekei határozzák meg. Az uniós intézményi és a nagyvállalati pozíciók közti forgóajtóval és a különböző botrányokkal persze vajmi kevesen vannak tisztában.

A nemzetközileg nagy vihart kavaró, ám Magyarországon többnyire érdektelenségtől övezett küzdelmek során a vállalati hatalom és a demokrácia erői között pedig a “szabadságharcos” Fidesz rendre a Bizottság, és egyben a nagytőke pártján állt. Így volt a szabadrablási egyezményekkel: a legrosszabb félelmeket beigazoló kiszivárogtatások után szerencsére kimúló TTIP-pel, és a végül csak áterőltetett CETA-val is. És ugyanígy történt például a betilthatatlannak tűnő rákkeltő gyomirtó esetében is. A másik oldalról is emlékezetes, hogy az EB-nek csak addig volt gondja a paksi bővítéssel, amíg a nyugati cégeket be nem vették a buliba…

A nagyvállalati lobbizásról és az EU antidemokratikus intézményrendszeréről viszonylag sokat lehet olvasni magyarul is. Tudható, viszont csak kevesek által ismert tény, hogy

az Európai Bizottság előterjesztései elképesztő egyezéseket mutatnak a legnagyobb európai vállalatok vezetőit tömörítő ERT (European Roundtable of Industrialists – Gyáriparosok Európai Kerekasztala) ajánlásaival, ahogy egy aktivista szervezet többször kimutatta.

Az ERT a saját honlapján büszkélkedik vele, hogy már 1983-as alapításától kezdve mekkora szerepe volt a közös piac, a Maastrichti szerződés és a monetáris unió, illetve a Lisszaboni szerződés – vagyis a mai EU alapjainak – a létrehozásában. George Monbiot a nagy globalizációkritikus tüntetések idején, 2001-ben az európai integráció kapcsán a Guardian-ben publikált cikkében úgy fogalmazott, hogy sem a tüntetők, sem a nemzeti kormányok nem irányítják az EU-t, ez a hatalom a vállalatoké. A cikkben az éppen előkészületben lévő keleti bővítéssel kapcsolatban megfogalmazott elvárásaikat is felemlegeti: piacaik bővítése, alacsony adók, privatizáció és piaci liberalizáció stb. A vonatkozó dokumentum megemlíti, hogy a csatlakozni szándékozó országokat kényszeríteni lehet minderre.

Mióta itthon a “gazdasági szabadságharcot” felváltotta a migránsveszedelem, illetve Soros árnyaival való hadakozás, azóta a fideszes fiúk egyre kevésbé szégyenlősködtek a nagyvállalati érdekek kiszolgálásában, és pl. a német cégvezetőknek pedig kimondottan tetszenek a Kelet-európai illiberális rezsimek által biztosított gyümölcsöző lehetőségek. És pontosan ezért nem érdemes Brüsszelből, vagy Berlinből várni a megváltást. Pap Szilárd István megfogalmazásával élve

az “orbáni típusú kuruckodás, amely idegengyűlöletbe vezeti ki a feszültségeket, de a gazdasági alapokat nem kérdőjelezi meg”, valójában beleillik a képbe.

Az, hogy a rabszolgatörvény váratlanul kiverte a biztosítékot, megingatta ezt a jól fölépített látszatot, ami az elmúlt 8 évben stabilizálta az előző “elmúltnyolcévben” többször is az összeomlás szélére sodródó rendszert. Pontosan ezért kapta olyan hirtelen össze magát az ellenzék, mert valszeg ők is érezték a jeges rémületet, amit Orbán érzett, amikor fölismerte, hogy a népharag nem csak az akkori kormányt, de őket is elsodorhatja…

A felismerések, amik rengeteg magyarban érnek, vagy már meg is értek mostanában, például, hogy az EU-t nem a Soros-mumus irányítja, hanem azok a vállalatok, amik megrendelték Orbánéktól a rabszolgatörvényt, és pláne, hogy az emberek hasonló küzdelmeket folytatnak Franciaországtól Szerbiáig, nos, az ilyen felismerések szoktak történelmi fordulatokhoz vezetni.


Please follow and like us:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük